Az elmúlt fél évben szinte minden ember, akivel találkoztam (és hozzátenném: akinek még nincs gyereke) megkérdezte tőlem, hogy volt-e szülés utáni depresszióm. Egyrészt megdöbbentett, hogy ez hamarabb szóba kerül, mint az, hogy mit szoktam ebédelni, majd rájöttem, hogy manapság annyira mindenhonnan árad ez a téma, hogy úgy tűnik sok emberben ez egy szinte elkerülhetetlen dologként él.
Emlékszem én is, hogy mennyire rettegve olvasgattam terhesen az erről szóló cikkeket, és a már Anyuka barátnőimnek és a saját Anyukámnak irogatva kérdezősködtem, hogy úristen, ez tényleg olyan, hogy akkor én az elején nem fogom szeretni a gyerekemet?!? Persze ezeknek a cikkeknek rettentő jó oldala az, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy a szülés utáni depresszió bárkivel megtörténhet – és sajnos sokakkal meg is történik, de nagyjából egyik elbeszélő cikkben sem olvastam arról, hogy ezt hogyan lehetne megelőzni. Pedig pár dologgal igen komolyan csökkenthető a szülés utáni depresszió kialakulása és ezt őszintén alátámasztani tudom csak.
A szülés utáni depresszió kialakulásával kapcsolatban fontos tudni, a következő tényeket:
- Előfordulása gyakoribb azoknál, akik természetükből fakadóan szorongóak (manapság amúgy ki nem az?!?), akiknek a családjában előfordult már szülés utáni depresszió, vagy akik a terhességet élik meg szorongóan - esetleg épp ellenkezőleg: a világ fő csodájaként.
- Rettentő nagy szerepet játszik a szülés utáni állapotokra való szellemi felkészülés, vagyis pontosabban a hiánya abban, hogy hogyan tudjuk majd az új helyzetet kezelni.
- Ha a baba „becsúszott“, nem támogató közegbe érkezünk haza, vagy a terhesség alatt tapasztalt nagy mennyiségű stressz, esetleg tragédia történése is mind valószínűbbé teszik a kialakulását.
Velünk rengeteg olyan dolog történt a szülés utáni első pár hónapban, amibe könnyedén belesüllyedhettem volna, de áldom az eget, hogy talán picit már túlkészülten is érkeztem anno a szülőszobára. Hónapokig bújtam minden könyvet, ami kicsit is csecsemőgondozással vagy a terhességgel és a babák pszichológiai oldalával foglalkozott. Sokan már szinte hülyének néztek, hogy mire készülök ennyire, hiszen úgyis ösztönből jönni fog minden, de engem egyrészről érdekelt is, amit olvastam, másrészt pedig ez nyugtatott meg.
Így azon a bizonyos Auguszt 12-i hajnalon pontosan tudtam, hogy nem biztos, hogy a szülés utáni pillanatban egyből anyának fogom érezni magam, hogy nem feltétlenül fog minden rózsaszín ködben úszni, sőt kifejezetten készültem arra, hogy durva hullámokban fog rámtörni a felelősség érzete és, hogy a hormonjaim olyan szinten lesznek beborulva, hogy pár óra múlva valószínúleg azt se fogom tudni, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Készültem rettegő gondolatokra, amik megkérdőjelezik, hogy ugyan miért is akartam ezt, és készültem arra is, hogy ha olyan mélyre süllyedne a dolog ne habozzak szakemberhez fordulni.
Készültem alváshiányra, arra, hogy a saját szükségleteimet háttérbe szorítsam, arra, hogy mindezek mellett igenis minden nap találjam meg az időt arra, hogy összeszedjem magam. Készültem arra, hogy a test, ami szembenéz majd velem a tükörből, nem feltétlenül lesz szimpatikus, és arra is, hogy sok olyan dolog lesz, ami menetközben derül majd csak ki.
Pontos elképzeléseim voltak az eldöntendő dolgokról is: kezdve attól, hogy mikor vágják majd el a köldökzsinórt, egészen azon át, hogy mi az a három legfőbb tulajdonság, amilyennek nevelni szeretném Laurát, és azokat hogyan segíthetem.
A rengeteg felkészülésnek köszönhetően a nehezebb pillanatokat is sikerült boldogan megélném. Soha nem felejtem el például azt, amikor a kórházban az első kettesben töltött éjszakánkon Laura mélyen a szemembe néz és tudatosul bennem, hogy neki tényleg rajtam áll vagy bukik az élete. A felelősség súlya szinte bénító erővel tört rám, de én csak és kizárólag boldogan és hálásan tudtam sírni, és arra gondoltam, hogy mennyi köszönettel tartozok az Anyukámnak, aki 25 évvel ezelőtt pontosan ugyanígy fogott engem a kezében. Majd – persze továbbra is patakokban sírva – hívtam őt, hogy megköszönjek neki mindent. Egyszerre tudatosult bennem, hogy a szeretete mennyire természetes volt számomra odáig, és hogy az egyetlen dolog, amivel ezt igazán meg tudom neki hálálni, ha Laurának én is olyan jó Anyukája leszek, mint amilyen ő nekem.
Persze készülhetünk sok mindenre, az életben nyilván vannak mindig kiszámíthatatlan dolgok, mint például, hogy a férjednek pont a baba születése utáni héten kell elutaznia 3 hétre, vagy hogy bár az anyatej megvéd mindentől, a te babád mégis beteg lesz 7 hetes korában és kórházba kerültök. Arról pedig már nem is beszélve, hogy amikor az egyik betegségből meggyógyul végre, a férjedet műteni kell, a kisbabád pedig egy újabb vírus leküzdésére kényszerül, a világ legfelelőtlenebb gyerekorvosáról pedig külön bejegyzést tudnék írni...
Nem mondom, hogy nem éreztem én is jó párszor legyőzöttnek magam, vagy hogy ne futott volna át az agyamon a gondolat, hogy úristen, nem is gondoltam, hogy mire vállalkozok... De rengeteget segített abban, hogy ép észnél maradjak, hogy ilyenkor minden alkalommal tudatosítottam magamban, hogy mindezt én választottam és, hogy nem adtam fel a reményt, hogy igenis egyszercsak valahogy minden rendben lesz.
Végezetül pedig annyit, hogy tényleg nehéz időkben mutatkozik meg igazán a saját és a társunk jelleme, és talán mindent elárul, ha csak annyit mondok, bármilyen nehéz is volt az a pár hónap, egyáltalán nem voltunk boldogtalanok.
