Az a bizonyos 1. trimeszter

2020. június 17.

img_8254.jpg

img_7076.JPG

Már bőven a harmadik trimesztert tapossuk, így szerencsére az első trimeszter megpróbáltatási rég megszépültek, ezért arra gondoltam, hogy itt az ideje megírnom a kis beszámolómat róla. 

Az előző bejegyzésben ott hagytuk abba, hogy a kezemben fogtam azt a bizonyos pozitív tesztet. Azt gondolná az ember, hogy második alkalommal kevésbé tűnnek ezek a pillanatok olyan igazán nagy dolognak, hiszen már van benne tapasztalatunk. De valójában pont ugyanaz a hihetetlen érzés fut végig az ember gerincén. Egymást követik az úristen ez most akkor igaz!?!, tényleg lesz még egy kis ember, aki itt fog velünk élni!!, ugye minden rendben van?!?, kinek meséljem el?, tartsuk még titokban!, de vajon Luli mit fog szólni? gondolatok és közben mégis meg se tud szólalni az ember. De nem is nagyon volt időnk feldolgozni az információt, mert viszonylag hamar felkelt Luli is és indult az élet. Reggeli, ovi, munka.. Így visszanézve amúgy ez jellemzi a második várandósságot talán a legjobban. Nincs annyi időd mindenre, mint amennyit szeretnél. 

Az első ember, akinek Dávid után elmeséltem a nagy hírt, a dokim volt, akinél Laura is született és akit imádok!! Többen is írtátok, hogy a szüléstörténetem hatására hozzá kezdtetek el járni és, hogy Ti is mennyire szeretitek. Úgyhogy biztosan átérzitek, amikor azt mondom, hogy szinte olyan volt a beszélgetésünk, mintha egy jó barátomnak meséltem volna el a titkomat. Megbeszéltük, hogy 6. hétben megyek hozzá az első vizsgálatra, ahol remélhetőleg már a baba szívhangját is fogjuk hallani. Szerencsére ez így is lett, így nyugodtan utazhattunk el a már előre betervezett karácsony előtti kis nyaralásunkra.

Időközben nekem - bármennyire is reméltem, hogy második alkalommal megúszom - szépen beütött a reggeli rosszullét, ami természetesen nem csak reggel volt rossz, hanem egész nap. A szaglásom egy vadászkutyáéval vetekedett, az energiaszintem a 0 alatt volt, szédültem, undorodtam és borzasztó lelkiismeretfurdalást éreztem amiatt, hogy nem tudok Laurával úgy időt tölteni, ahogy szeretnék. Ez az utazásunk alatt hatványozottan volt igaz, én a nyaralás nagy részét a napágyról ( sőt volt, hogy a szálloda szobából) néztem végig. Szó szerint néztem, ugyanis Dávid és Laura életük legcukibb énjében játszották végig azt a 10 napot. 

img_7838.jpg

img_7074.JPG

Rólam pedig elkészült a tipikus kép, amin mi esküszöm már láttuk, hogy elkezdett nőni a pocakom. Most persze visszenézve nem látom, hogy mit láttunk! :D

Karácsonykor nem bírtunk magunkkal és bejelenentettük a nagy családnak, hogy kisbaba érkezik hozzánk, bár előtte határozott elképzelésünk volt arról, hogy ezt a 12. hétig megtartjuk magunknak. Sajnos mi nem vagyunk jók a titkolózásban :D, mivel egyrészt tudtuk ez a nagyszülőknek mekkora boldogságot fog jelenteni, másrészt bárki, aki rám nézett, sejthette, hogy valami van, mert nagyjából zöld volt a fejem a rosszulléttől. 

Az első trimeszter végére sajnos egy kis ijedelem is jutott, mégpedig a 11. héten hirtelen elkezdtem vérezni. Ilyenkor az ember egyből a legrosszabbra gondol. Próbáltam nyugodt maradni és Laurát nem megijeszteni, de nyilvánvalóan megijedtem. Mantráztam, hogy minden rendben lesz, de sajnos a környezetemben olyan sok rossz hír lebegett ezzel kapcsolatban a szemem előtt, hogy nem tudtam nyugodt maradni. Fél órán belül az ügyeleten voltunk, ahol szerencsére kiderült, hogy a hormon szintem esett csak le, amin könnyen lehet gyógyszerrel és egy kis pihenéssel segíteni, de ami a lényeg: a baba jól van. Emiatt is szerettem volna ezt megosztani veletek, hogy ha egyszer hasonló helyzetbe kerültök, legyen előttetek egy pozitív példa is és ne egyből a legrosszabbra gondoljatok abban a fél-egy órában, amíg orvos kezei közé kerültök.

A 12. hétre vagyis az első trimeszter végére volt időpontom genetikai vizsgálatra, ami az első olyan ultrahang vizsgálat, amikor a babánk hirtelen babszemből már felismerhető emberi formát ölt. Hihetetlen volt újra látni a képernyőn, nézni, ahogy rengeteget mozog - ebből én mégse érzek semmit - és itt tudtam meg 80%-os pontossággal a nemét is. Mivel számunkra őszintén teljesen mindegy volt, hogy kisfiú vagy kislány érkezik hozzánk, így arra a döntésre jutottunk, hogy a születendő babánk nemét és ezzel együtt a nevét is, majd csak akkor áruljuk el, amikor már itt van velünk. A mai világban egyrészt nagyon jó érzés egy ilyen kis titkot úgy megtartani, hogy csak a család és a közeli barátok tudják, másrészt számunkra az a fontos, hogy egészséges legyen, nem pedig, hogy fiú vagy lány.

 

@viktoriabolla

A bejegyzés trackback címe:

https://11ground.blog.hu/api/trackback/id/tr7915719254

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása