Most, hogy a fél világ, és köztük végre Magyarország is, foci lázban ég, gondoltam eljött a pillanat, hogy meséljek Nektek kicsit arról, hogy milyen is egy labdarúgóval élni. Milyen emberek ők és miért nem igaz szinte semmi a sztereotípiákból?
A legtöbb emberben az a kép él, hogy igazi léhűtők, akik bulikból járnak edzésre, ahol nulla erőfeszítést nyújtanak, az IQ szintjük egy virágéval vetekszik és mindehhez persze irreálisan sok pénzt keresnek. Ez az előítélet Magyarországon hatványozottan igaz, egy kezemen meg tudom számolni azokat az alkalmakat, amikor pozitív reakciót váltott ki, ha a kérdésre, hogy „na és a férjed mivel foglalkozik“ azt a választ kapták, hogy futballista.
Nem mondom, hogy a leírás nem illik rá pár mintapéldányra, de általában ők azok, akik Valóság Showkban kötnek ki, ahol a nevük alá kiiratják nagy büszkén, hogy ők bizony labdarúgók. Persze, egy valódi élsportolónak esélye nem lenne résztvenni egy ilyenen, de a mi csodás társadalmunk, amelyik ezeken a népbutításokon élvezkedik, elhiszi amit lát és, hogy a focisták mind ilyenek.
Amikor Dávidot megismertem a gimiben csak annyit tudtam róla, hogy labdarúgó. Én épp a nagy alternatív korszakomat éltem, és egy dologban biztos voltam, hogy élsportolótól, de főleg focistától, soha semmit nem akarok, pontosan a róluk keringő történetek miatt. Mondjuk ez nem tartott sokáig, nagyjából 10 perc beszélgetés után rájöttem, hogy valószínűleg az összes dolog, amit hallottam, hülyeség, mert Dávid nagyon is értelmes, elbűvölő személyiséggel, komoly tervekkel, szigorú elvekkel és napirenddel. Rendesen le is vett a lábamról, és tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy a hebrencs kislányból mellette egy összeszedett nővé értem.
Így ha csak valaha is volt olyan ismerősöd, aki nem csak hobbiból sportolt, akkor lehet elképzelésed arról, hogy az élsport - köztük a labdarúgás is - mivel jár. Kisgyerekkortól megköveteli a kökemény és alázatos munkát, hajnali különedzéseket, rengeteg sérüléssel járó fájdalmat, hatalmas akaraterőt, hogy mindennek ellenére tovább tudj menni, és persze minimális tényleges motivációval, hiszen az edzők pedagógiai és pszichológiai hozzáértése igencsak megkérdőjelezhető. A rengeteg álmaidat lesajnáló megnyilvánulásról pedig ne is beszéljünk.. Mindezek mellett folyamatos versenyhelyzetet kell tudni tolerálni, ahol nem csak az ellenféllel, de sokszor a csapattársaddal is riválisok vagytok, hiszen egy poszton csak egy játékos tud pályára lépni.
A futballisták valójában pont ugyanolyanok, mint az összes többi élsportoló, csak mivel több van belőlük, mint mondjuk vívókból, ezért több a rossz példa is. Viszont nagy százalékban a sztereotípiák nem állják meg a helyüket.
Kezdjük ott, hogy a "bulizni járok és heti négyszer szétcsapom magam" maximum annál működik, aki a játszótérre jár le focizni, ugyanis az élsport pont nem az a terület, ahol megengedheted magadnak, hogy a testedet bulizással és ivással tedd tönkre. Aki ezt csinálja, annak a teljesítménye a béka segge alatt lesz és nagyon hamar a lelátón találja magát, szerződés nélkül. A valóságban edzés után irány haza pihenni, hogy a következő edzésre újra 100%-os legyél, a meccsre pedig lehetőleg 200%-os. Persze mindenki elmegy néha kiereszteni a gőzt, de ha valaki heti többször támasztja a pultot, ott azért valami nagyon nem stimmel.
"Csajozás" tekintetében két fő tábor van, a legyet is röptében és a hosszú párkapcsolatot pártolók. A laikusok folyton meglepődnek, hogy a második csoport a jellemzőbb, ugyanis a sportolók számára kifejezetten fontos a biztos, kiegyensúlyozott családi háttér: gyakran fiatalon házasodnak és vállalnak gyereket. A sport nem mellesleg kitartásra és küzdeni tudásra nevelte őket, ami egy párkapcsolatban, azért valljuk be, igencsek fontos tulajdonság.
Persze, mint minden mostani csoportosulásban, itt is megtalálható a kettő vegyülete, a "feleség és gyerekek otthon, de azért néha a legyet is röptében" típus, de ez inkább társadalmunk problémája, mint a labdarúgóké, ezért őket inkább szóra sem méltatnám.
Az, hogy ki mennyire értelmes valóban nagyon változó, hiszen rengetegszer rossz körülmények közül emelkednek ki tehetséges, ám igencsak egyszerű srácok. Bár a mai világban elvárt dolog mindenben a legjobbnak lenni és büszkén lenézni azokra, akiknek ez valamelyik pontban nem sikerül, szerintem valójában egy remek dolog az, hogy a sportnak köszönhetően ezek a fiúk és családjaik egy jobb élethez jutnak.
Sokszor nagy kérdés egyébként a játékosok között, hogy vajon melyik a jobb, ha valaki alapvetően tehetséges vagy ha valaki ügyes és értelmes? Bár nem vagyok nagy szaki, azt azért az évek során észrevettem és megtapasztaltam, hogy azok a játékosok, akik csak ész nélkül mennek előre, bármilyen tehetségesek is, idővel elkopnak. Hiszen ez egy csapatsport, így ha nem érted a taktikát vagy nem tudod a pillanatnyi élvezetek helyett a hosszútávú céljaidat támogató döntéseket választani, akkor nem lesz helyed a csapatban.
A fizetésről pedig nem szeretnék vitát gerjeszteni, viszont érdekesnek találom, hogy a labdarúgók zsebében előszeretettel túrkál a fél világ, miközben azzal nem foglalkozunk, hogy egy-egy esküvői fotós, műsorvezető, énekes, vagy színész mennyit keres. Ezek a munkakörök pedig mind tehetség és teljesítmény alapján vannak díjazva. Arról nem is beszélve, hogy a futball nem tart örökké. A legtöbb játékos szerencsésnek mondhatja magát, ha 35 éves koráig szerződese van, így fontos dolog számukra, hogy az ez alatt megkeresett pénzből az életük későbbi szakaszaira is tartalékolni tudjanak, és természetesen az is, hogy legyen konkrét tervük arra, hogy mit kezdenek magukkal a karrierjük végén.
Maga az élsport rengeteg lemondással jár, annak érdekében, hogy egyáltalán csinálni tudd, a sikerben pedig csak bízni lehet. Pontosan ezek miatt a lelki és fizikai kihívások miatt végül csak keveseknek sikerülhet. Kívülről mindig minden fényesebb és a magyar átlag elhiszi, hogy ez neki is bármikor könnyen menne, hiszen csak egy labdát kell rúgni. Hát megvolt rá a lehetőséged, miért nem éltél vele?