Szerelmünk lapjai

2017. április 23.

12195823_10206897479148866_5488470784507165729_n_1.jpg

Tisztán emlékszem a pillanatra, mintha csak tegnap lett volna, amikor 2006 októberében Dávid mellém lépett a Kölcsey Ferenc Gimnázium udvarán, félbeszakítva egy beszélgetésemet, hogy egy gyors, zavarbaejtő kérdést nekem szegezzen. Majd nevetett egyet, talán még a nap is giccsesen megcsillant mögötte, és elsétált. 

A következő képem, hogy a villamoshoz rohanok, mert billiárdozni megyek a barátaimmal és Ő is ott lesz. Furcsa érzés van bennem, de elhesegetem. Aztán, ahogy belépek az asztalok közé, meglátom. Ő hozzám lép, hosszan és mélyen a szemembe néz, őszintén rám mosolyog és amúgy mellékesen megkérdezi, hogy hogy vagyok. Egy pillanatra megremeg a térdem, és magamban elkönyvelem, hogy milyen megnyerő a stílusa. 

Ezt követően ismerkedős, baráti beszélgetéseket váltunk az iskola folyosóján, és az egyik ilyen alkalommal valami hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezem, hogy iskola után ráér-e. A randi szó még csak át sem suhant az agyamon. (Ekkor még hatalmas képviselője voltam a fiú-lány barátságnak, és tökéletesen barátzónába passzolónak éreztem magunkat.) Egy pillanatig se éreztem igazán, hogy tetszenék neki, pedig utólag bevallotta, hogy nem véletlenül lett pont az én barátaimmal jóban. Mindenesetre az aznap délutáni program elég gyorsra sikeredett, én félig-meddig lerázva éreztem magam, mivel nem értettem, hogy hogyan lehet egy edzés olyan fontos valakinek, hogy egyik pillanatról a másikra azonnal indulnia kelljen.. Semmit sem sejtettem arról, hogy életében először (és utoljára) történt meg, hogy késett róla 10 percet. 

De aznap este érkezett az üzenet tőle IWIW-en (mert ugye akkor még az volt), hogy „felvehet-e MSN-en?” (mert ugye akkor még az is volt). Emlékszem, ahogy percekig néztem a kis laptopom képernyőjét, és mind a tizenhat évem komolyságával elemezni próbáltam, hogy most akkor ez vajon mi, de azért hezitálás nélkül gyorsan bepötyögtem az email címem, és vártam, hogy az a kis ablak felugorjon. A beszélgetésünk során újra feltört bennem az a bizonyos furcsa érzés, majd amikor másnap az iskola folyosóján összemosolyogtunk, rájöttem, hogy itt valami elindult.

Következő lépésként iskola után közös metrózások jöttek, ahol mindketten állítottuk, hogy amúgyis pont arra mennénk, majd később jót nevettünk amikor rájöttünk, hogy minden nap félórás kerülőt tettünk azért, hogy egy darabig együtt utazhassunk és beszélgethessünk. Pár hét után pedig eljött a fordulópont, ahol tisztáznunk kellett, hogy bár tök jó ez a közös utazgatás és MSNezés, na meg persze szünetekben beszélgetés, de akkor ki mit szeretne... Gondolhatjátok, hogy ez számomra volt inkább fontos, mivel előre féltem, hogy egy focista csak összetörheti a szívem, úgyse gondolja komolyan. Hiába szólta el magát, a kisföldalatti megállójában egy padon ülve, hogy már a szüleinek is mesélt rólam, és állította, hogy első látásra belém szeretett - én azt hittem viccel, és csak nevettem.

Gyerekesen őszinték voltunk, nyílt lapokkal játszottunk, és valahogy a kezdettől olyan érzés volt, mintha hazaértünk volna. Emlékszem a marcipánszívre, amit hozott nekem, és emlékszem, ahogy kicsit esetlenül, de annál sármosabban, a radiátornak dőlve az iskola folyosóján átnyújtotta nekem. Emlékszem, ahogy a karácsonyi vásárban csavarogva feszülten várjuk, hogy mikor jön el a tökéletes pillanat az első csókra. És emlékszem, hogy a Váci utca mellett, egy piros lámpánál állva hozzám hajolt és megcsókolt, majd másfél percre megállt az élet. Igazából már ott tudtam, hogy soha többet nem akarok nélküle lenni.

Emlékszem a rózsaszín ködben úszásra, a távkapcsolat küzdelmeire, a késő estékbe nyúló telefonálásokra, a szakításainkra, a fájdalmakra, a szinte fojtogató és sosem szűnő hiányra, a reményre, hogy valahogy visszatalálunk egymáshoz, és a mérhetetlen boldogságra, amikor ez újra és újra sikerült.

viki-david-pinewoodweddings-022.jpg

viki-david-pinewoodweddings-029.jpg

Az évek alatt pedig mennyit hallgattuk, hogy az első szerelem úgyis elmúlik, az első szerelmen mindenki túllép... És hozzátenném legtöbbször kéretlenül csak az arcunkba mondta valaki, függetlenül attól, hogy mi épp életünk egyik legboldogabb időszakában voltunk, vagy éppen szakítottunk.

Valaki mindig jött és figyelmeztetett rá, hogy „egyszer úgyis elmúlik”.  

Fiatal szerelmesként óriási harcot kell vívnod a társadalommal, ugyanis kicsit sem elfogadott dolog hosszú távon boldog kapcsolatban élni tizen-huszonévesként. 25 éves kor környékén van egy fordulópont, amikor hirtelen teljesen rendben van, hogy esküvőt és gyereket akarsz, de addig mindenki csak kísérletezik. És eddig a pontig ugye nyilván nem lehet fontos egy szerelem, hiszen ekkor ő még úgysem a nagy Ő. Ha pedig neked mégis az, és azt mondod „vele fogom leélni az életem”, jót nevetnek rajtad, honnan is tudhatnád ezt...

Mindegy te mit érzel, konstans vagy a barátaid cukkolását kell elviselned és túltenned magad azon, hogy a legnagyobb "papucs" vagy, mert voltál olyan szerencsétlen, hogy olyan emberbe szerettél bele, akivel szívesen csinálsz együtt programokat, vagy csak a fél világ tart teljesen lúzernek, hogy évek óta ugyanaz a barátod/barátnőd van.

 „Nem akarsz te élni?!?” hangzott el minden alkalommal a kérdés, ha kiderült, hogy hány éve voltunk együtt.

Sose értettem, hogy az én álláspontomat miért kell állandóan megkérdőjelezni. Miért ciki boldog kapcsolatban élni? Miért ciki a monogámiát választani? Bár lett volna elég nagy szám ahhoz, hogy ilyenkor lazán csak annyit mondjak: Köszönöm szépen, ez is egy élet, méghozzá boldog! És te nem érzed magad baromi üresnek, amikor buli végén egyedül támasztod a pultot és kétségbeesve próbálsz halászni még gyorsan valakit (vagyis inkább bárkit), akit hazarángathatsz?!?”

De mostmár elég nagy a szám ahhoz, hogy kiálljak és elmondjam a történetünket, ezzel pedig remélem erőt adok azoknak a szerelmeseknek, akik most ugyanazt a csatát vívják, ami a miénk volt még pár éve.

Egyébként egy kezemen meg tudnám számolni azokat az embereket, akik hittek a szerelmünkben, akik támogattak minket abban, hogy küzdjünk érte a nehézségek ellenére is. Viszont napokig sorolhatnám a szituációkat, amikor lebeszélni próbáltak minket egymásról. A kedvencem például a mai napig az, hogy de mit fogsz csinálni, ha 45 évesen kapuzárási pánik miatt elváltok, és az egész fiatalságodat elpazaroltad?Erre pedig két dolgot tudnék csak mondani:

  1. Mi a garancia arra, hogy ezt nem teszi meg valaki olyan is, akit a jellenlegi nagykönyv szerint 25 évesen ismertél meg, másfél év múlva kérte meg a kezed, előtte pedig kiélte magát fél Budapesttel?
  2. Szerintem inkább akkor pazarolnám el az életem, ha csak azért nem mentem volna hozzá Dávidhoz, mert bár boldog vagyok vele és szeretem, de mi van ha 20 év múlva ez történik? 

Mi a házasságunk és a gyerekvállalás előtt tíz éven át együtt nőttünk fel, formáltuk, tanítottuk, és támogattuk egymást. Ismerjük a másik legrosszabb és legjobb oldalát, tudjuk hogy a legmélyebb és legnehezebb helyzetekből is vissza tudtuk küzdeni egymás szívébe magunkat, és emiatt hiszünk abban, hogy bármi jön velünk szembe, küzdeni fogunk a szerelmünkért. Lehet gyerekek voltunk, lehet nem álltunk készen egy ekkora szerelemre, de igenis tudtuk, hogy ez az, amire mások egy életet várnak. Most pedig, több mint 10 évvel később, hálás vagyok magunknak, hogy nem tudtak minket megtörni.   

img_7458.JPG

Így bár gyerekkoromtól kezdve hallgattam, hogy "akármit csinálsz, ne házasodj fiatalon, ne szülj gyereket fiatalon, élj és ismerd meg magad, majd csak utána foglalkozz ezekkel a dolgokkal”, szembementem az árral és azt választottam, ami a mai társadalomban béna, de amitől én boldog voltam. Tisztában vagyok vele, hogy a mi példánk ritka, mint a fehér holló, de hiszek benne, hogy sokkal több ilyen boldog történet lehetne, ha nem letörni akarnánk a hozzánk hasonló embereket, hanem éltetni a döntésüket. Fiatalon mentem férjhez, ráadásul a gimis szerelmemhez, és fiatalon lettem anyuka. És ez volt életem legjobb döntése.

 

 VDM

 

ke_pernyo_foto_2017-04-02_18_29_05.png

 

 

 

 

Fényképek: Pinewood Weddings

A bejegyzés trackback címe:

https://11ground.blog.hu/api/trackback/id/tr9312446605

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása