Decemberben még csak gondolkoztam azon, hogy vajon hogyan is fogok kinézni pocakosan. Folyton az járt a fejemben, hogy ez az időszak az egyik legszebb egy nő életében, ilyenkor sugárzik a szépségtől és a békétől. Szóval nagy elvárásokkal néztem elébe.. Eszembe se jutott, hogy mennyire furcsa lesz szembesülni egy új tükörképpel és elfogadni, sőt szeretni, ezeket az új vonalakat. Örülni, és boldogan mosolyogni a "jól kikerekedtél" és "hű mekkora vagy" megjegyzésekre. Hihetetlen nagy lecke ez nekünk, állandóan kritikus nőknek, és hiszem, hogy az a bizonyos kismamás ragyogás pontosan ennek a folyton számonkérő és méregető belső hangnak a legyőzéséből fakad.
Szinte minden kismamától, akivel találkoztam, azt hallom, hogy ők mennyire imádnak várandósnak lenni, hogy sose érezték magukat még olyan szexinek és nőiesnek, mint ez alatt a 9 hónap alatt. Nem tudom nekik milyen hormon jutott, ami nekem nem, de szeretnék belőle kérni!
Félre ne értsetek, élvezem a várandósságot, hiszen egy nagy csoda az egész, de ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor én valójában a babára vágyok és nem a kismamaság gondolatába vagyok beleesve. Egy kisbaba, akivel ultrahangos randevúink vannak, vagy akinek a mozgolódását érezhetem. Minden szívdobbanásába szerelmes vagyok, és szinte kivétel nélkül mindig könnyek lepik el a szemem, amikor meghallom a vizsgálatokon. De ezek a dolgok mind róla szólnak, és nem magamról. Én nem érzem magam többnek, jobbnak, szexibbnek pedig aztán végképp nem. De ez talán így van rendjén, hiszen ez alatt a pár hónap alatt azt is megtanuljuk, hogy egy új kis élet szükségleteit a sajátunk elé helyezzük.
ÉTKEZÉS
Tisztán emlékszem a reggelre, amikor egyszercsak úgy keltem, hogy farkaséhes vagyok. Két okból volt furcsa, egyrészt mivel hónapok óta szinte semmit nem bírtam enni, másrészt mivel alapból nem voltam egy azonnal, amint felkeltem reggelizős fajta. Hirtelen színesebbnek tűnt a világ és nagy mosollyal neki is fogtam az evésnek. Ezt az evést utána szerintem 3 hónapig abba se hagytam. Jöhetett minden, de leginkább bármi, ami édesség. Kakaóscsiga, nutellás kalács, sajttorta, gofri, Nesquik gabonapehely.. Mivel 2 éve szinte teljesen elhagytam az étkezésemből a cukrot, felmentve éreztem magam, hogy ezt biztosan nem én kívánom, tuti a babának van rá szüksége.
Néha tisztább pillanataimban azért megpróbáltam gyümölcsökkel „átverni“ a szervezetemet, de általában csalódott arckifejezéssel bámultam a már üres tálra, hogy „na ez nem jött be“. Bevallom, a boldogság, hogy hónapok után újra tudok enni, annyira elvette az eszem, hogy teljesen elvesztettem az önkontrolt. Ennek persze meg is lett a következménye, hiszen olyan ritmusban jöttek rám a kilók, hogy már lassan féltem felállni a mérlegre a védőnőnél.
Hiába vagyunk tisztában azzal, hogy a terhesség alatt nyilván felszedünk pár kilót, az hogy ezt milyen ütemben és miért tesszük, szerintem sokszor nem elég világos. Én kezdetben például nagyon megijedtem, hogy ha a 15. Héttől számolva heti 1 kilót hízok majd, akkor a végére közel 30 kilóval gyarapodok majd, ami az ajánlott 12 kg-tól bárhogy számolgatom, nagyon messze van. Szerencsére kiderült, hogy az első trimeszterben elvesztett kilókat igyekezett csak gyorsan visszapótolni a szervezetem, így pár hét után normalizálódott a helyzet, ekkor egyébként valamennyire csökkent a kontrolálhatatlan étvágyam is. Úgyhogy nyugalom, van remény! 
De persze nem szabad a terhességet kifogásként használni, és ész nélkül zabálni, hiszen ilyenkor a legfontosabb a tápanyagok bevitele a megfelelő étkezésen keresztül. Mondom ezt úgy, hogy képtelen voltam ránézni egy salátára a 20. hétig... Hiszek abban, hogy nem véletlenül kívánjuk azt, amit, így őszintén sose erőltettem magamra semmi olyat, amit nehezemre esett volna megenni. Ettől függetlenül tudtam, hogy ez nem mehet a végtelenségig és szépen fokozatosan vissza is szoktattam magam az egészséges ételekre.
NÖVEKEDÉS
A második trimeszter legnagyobb része a pocak növekedéséről szólt nekem. Hihetetlenül élveztem, hogy végre valamilyen látható jele is van a babának. Az öltözködést mondjuk nem könnyítette meg, de erről szerintem olvashattok eleget a hétről-hétre megjelenő outfit bejegyzésekben. A fő felfedezésem egyébként a pocaknövesztésről az, hogy a szinte még nem is létező pocaknál már ámulunk-bámulunk, hogy jézusom mi lesz még itt, majd szépen lassan hozzászokunk a jelenlétéhez és leginkább csak abból észleljük a növekedést, hogy ránk jön-e még a ruha, ami pár hete kényelmes volt.
18. hét
19. Hét
20. hét
25. hét
27. hét
FIÚ VAGY LÁNY
A várandósság egyik legizgalmasabb híre is ebben a trimeszterben derül ki, azaz, hogy kisfiú vagy kislány lakik odabent! Mivel nekem a legtöbb ismerősömnek már a 12. heti ultrahangon megmondták, hogy nagy valószínűséggel mire számítson, én is arra készültem, hogy fény derül a titokra. De nem így történt, sőt az utána következő orvosi vizsgálaton is annyit tudtam csak meg, hogy vagy fiú vagy lány.. Így végül a kiváncsiság győzedelmeskedett felettem és a 16. héten elmentünk egy 4D-s ultrahangra. Mivel Dávid sajnos nem tudott elkísérni rá, így megkértem az orvost, hogy egy borítékba írja fel a baba nemét, hogy majd együtt tudhassuk meg. Hát nem mondom, hogy az a fél óra, amit a borítékkal a kezemben Dávidra várva töltöttem, nem tűnt nagyjából két hétnek, de kibírtam és nagyon is megérte! Ahogy kibontottuk a borítékot és megpillantottuk, hogy kislányunk lesz, tudtam, hogy ezt a hírt mindenképp vele együtt szerettem volna átélni.
Az anyai megérzésekről annyit, hogy én kezdettől fogva szinte biztos voltam benne, hogy kisfiú érkezik hozzánk, sőt a végletekig szerelmes is voltam a Zádor névbe, csupa kék dologgal álmodtam, így amikor megláttam a papíron a kislány feliratot totál hülyének éreztem magam. Hát persze, hogy kislány.. Hogyan is hihettem, hogy fiú, amikor nekünk egy kislány való? A teljes történethez egyébként még az is hozzátartozik, hogy a vizsgálat előtti napon kipróbáltuk a szódabikarbóna tesztet, amit félig-meddig humbugnak tartottunk, de a a teszt váltig állította, hogy kislányunk lesz. Már ott felmerült bennünk a kérdés, hogy akkor lehet nem is olyan biztos, hogy kisfiú érkezik hozzánk, így másnap azért eggyel felkészültebben fogadtuk a meglepetést.
A NÉV
Hazafelé a kocsiban persze egyből nevekről kezdtünk beszélgetni, Dávid mindenképp olyan nevet szeretett volna, ami nem a mostani divatnevek közül kerül ki, ezzel én is egyetértettem, de közben nekem továbbra is a Z betűs nevek (Zília, Zora, Zorka) voltak bevésődve az agyamba, amikor is egyszercsak szóba jött, hogy 2 éve egy reptéren állva, a sorban unatkozva. arról beszélgettünk, hogy milyen nevet adunk majd a gyerekeinknek és akkor megállapodtunk abban, hogy ha kislányunk lesz, Laurának fogják hívni. Dávid kimondta hangosan: Kálnoki-Kis Laura. Összenéztünk, és megvolt A név.
Viki
A bejegyzésben szereplő képek Huawei P9 okostelefonnal készültek.