Azt hiszem a 2020-as év mindenkinek elég félelmetesen indult. Megrázó hírek tömkelege, vírushelyzet, karantén, bizonytalanság, fejtetőre állt világ.. csupa olyan dolog, amit kismamaként nem szeretne az ember megélni. Amikor megtudtam, hogy babát várok, egy pillanatig se gondotlam, hogy a jól megszokott kis életünk, a boldog békés pillanatok, egyik pillanatról a másikra teljesen felfordul és egy furcsa időszak veszi kezdetét.
Emlékszem a mai napig, hogy percenként bújom a magyar és külföldi hírportálokat, próbálom eldönteni, hogy mi is történik most a világban, mi ez a koronavírus és vajon mennyire kell megijednünk.. Ártalmas-e a gyerekekre, a kismamákra? Megbénítja-e az egész világot? Lesz-e munkánk? Csődbe megy-e a vállalkozásom, amit olyan szeretettel építgettem? Laura mikor találkozhat majd újra a kis barátaival? Hogyan magyarázzam el neki, hogy miért zárkóztunk be itthonra? Mivel foglaljam le és mivel tegyem boldoggá a napjait? Mi lesz a világunkkal ezútán? Milyen világban fognak élni a gyerekeink? Lesz-e még újra minden normális? Rengeteg ehhez hasonló kérdés volt a fejemben és tudom, hogy minden anyuka ugyanezzel küzdött. A félelem sose jó tanácsadó, így igyekeztem nem stresszelni magam pluszban és elfogadni, hogy most ez így alakult. Megpróbáltuk pozitívan nézni a dolgokat és kihasználni a lehetőséget, hogy hetekig összezárva egész nap játszunk, színezünk és főzünk hármasban. Igyekeztünk mindent nagyon szigorúan betartani és alternatív megoldásokat keresni, amivel segíteni tudunk másoknak.
Szerencsénkre nekünk ez az időszak jól telt, ugyanis senki nem került életveszélybe a környezetünkben a vírus miatt és a munkánk se vált kétségessé, ráadásul a hármasban itthon töltött időt kicsit lopott időnek éreztük: pár hét, amikor igazán csak még hárman voltunk, amikor korlátlan figyelmet tudtunk Lulinak biztosítani és amikor mi is lelkileg kicsit megélhettük és felkészülhettünk arra, hogy az életünk gyökerestől megváltozik.
Ugyanakkor nagyjából semennyi időm nem volt azzal foglalkozni, hogy én babát várok. Nem nézegettem a boltban édes babaholmikat, nem jártam kismamatornára, az orvosi vizsgálatokra nem jöhetett velem Dávid, napközben pedig folyamatosan Laura lefoglalásán igyekeztünk.. rohantak a napok és valójában csak abból éreztem az idő múlását, hogy a ruhák egyre nehezebben jöttek rám, a pocakom pedig egyre csak növekedett. Emlékszem, hogy állok a tükör előtt és nézem, hogy mennyivel nagyobb a hasam, mint Laurával volt anno... amikor egyszercsak ráébredek, hogy dehogy nagyobb.. csak fel se tűnt, hogy már a harmadik trimeszterben vagyok.
Azt hiszem ez volt az a pont, amikor elkezdtem tudatosan figyelni arra, hogy igenis kell időt szánnom a pocaklakóra is, a lelkemre, hogy felkészüljünk az előttünk álló időszakra, a szülésre, és nem utolsó sorban arra, hogy az én pici babámból, Laurából, nagytesó lesz. Ezzel egy időben amúgyis beköszöntött a fészekrakó ösztön nálam, úgyhogy a ráhangolódást összekötöttük a praktikummal és a babaszoba festéstől kezdve, kistesós könyvek olvasásán át, a pici ruhák mosásáig mindent együtt csináltunk Laurával. Szerintem az ember amikor eldönti, hogy újra babát szeretne, azt reméli titkon, hogy mindkét gyereknek majd pont ugyanazt tudja adni. Ugyanazokat a feltételeket tudja biztosítani, ugyanazzal a hozzáállással és világnézettel tudja nevelni. Pedig ez akármennyire is próbálkozunk, lehetetlen. A második várandósságnál nem teheti meg egy anyuka, hogy az első gyerek érzéseit sutba vágva mindent aszerint tesz, hogy a várandósság tökéletesen teljen, így én hősiesen bevallom, már itt kudarcot vallottam a nagy egyenlő filozófiámmal. Viszont talán pont ezek a folytonos próbatételek készítenek fel minket a legjobban arra, hogy ne merüljünk víz alá, amikor megérkezik az életünkbe az újabb családtag.
@viktoriabolla