A szüléstörténetem

2017. július 20.

img_6840.JPG

Nem tudom, hogy mi hozta meg bennem az elhatározást, hogy végre megírjam ezt a cikket. Talán az, hogy kicsit kevesebb, mint 1 hónap múlva Laura egy éves lesz. Vagy az, hogy tavaly pontosan ilyenkor bújtam az interneten fellelhető szüléstörténetek ezreit. De itt vagyok, és pötyögöm a sorokat, egyfajta furcsa izgalommal. Megpróbálom a lehető legtömörebbre fogni, de hát valószínűleg így is nagyjából 5 és fél órányi olvasási idővel kell számolnotok.. 

Először is kezdeném a történetet azzal, hogy szerintem kevés olyan ember van a világon, aki jobban félt a szüléstől, mint én. Mindig irigyeltem azokat az ismerőseimet, akik úgy voltak a szülés témakörével, hogy hát át kell esni rajta.. Én bevallom őszintén féltem, hogy belehalok. Nem a fájdalomtól féltem, hanem attól, hogy valami komplikáció lép fel közben, és vagy nekem - vagy ami még rosszabb - a babának valami baja lesz. Érdekes módon a terhes hormonok ezen rengeteget segítettek menet közben (jól ki van ez találva..), és a szülés közeledtével maga a félelem teljesen elmúlt, inkább izgatottság vette át a helyét. Ettől függetlenül, mégis úgy léptem át a szülőszoba küszöbét, hogy átsiklott az agyamon, hogy mennyire rossz lenne, ha nem láthatnám Laurát, vagy azt, hogy Dávid milyen lesz apukaként.

Mindezt azért szerettem volna leírni előre Nektek, hogy megnyugtassak minden olyan kismamát, aki hasonló gondolatokkal a fejében forgolódik éjszakánként: nem vagytok egyedül. Teljesen normális dolog félni az ismeretlentől. Nekem az segített, hogy túlkészültem. Elmondhatatlan mennyiségű szüléstörténetet és szakmai anyagokat olvastam róla, sőt voltam olyan elmebeteg is, hogy youtubeon igazi szülésekről videókat néztem (PS: nem ajánlom senkinek...). Dávidnak mantráztam a különböző fázisokat és, hogy ha tényleg bent akar lenni, melyiknél mit fog tudni segíteni. Olvastam arról, hogy milyen érzés lehet kb egy fájás és beszélgettem a szülésznővel arról, hogy mikor kell a kórházba indulni. 

A sok kutatásnak köszönhetően egy dolgot tudtam, nem csinálok szüléstervet magunknak, úgy lesz minden a legjobb, ahogy alakul. Ez a gondolat azért valljuk be, óriási dolog egy olyan embertől, akinek éveken át opció volt az is, hogy inkább nem lesz gyereke, csak ne kelljen szülnie... 

Na de akkor vágjunk a közepébe!

Nagyjából a 34. héten jártam, amikor az egyik orvosi vizsgálatnál megtudtam, hogy a testem igencsak elkezdett készülni a szülésre, így azon is drukkolnunk kellett, hogy a 36. hétig kihúzzuk egyben Laurával. Ez egy olyan szintű izgalmat rakott ránk, hogy tényleg minden reggel úgy ébredtem innentől kezdve, hogy "huha lehet ma fogok szülni?!?". Rengeteg jósló fájással tűzdelt hetek következtek, amik sokszor igencsak trükkösek voltak, így kétszer is csomagokkal megpakolva üldögéltünk a szülőszobán - idő előtt. 

Végül 38. hét 6. napján már egész nap jósló fájásaim voltak, amik továbbra is teljesen rendszertelenek voltak. Hosszú sétálástól elkezve, forró fürdőn át próbáltam mindent, hogy elmúljanak - kisebb-nagyobb sikerrel. Végül este 7 órakor, totál fáradtan, elaludtunk mind a ketten.

Hajnalban egy hirtelen fájdalomra ébredtem, és ahogy felálltam, hogy elinduljak a mosdóba, éreztem, ahogy elfolyik a magzatvíz. (Vagyis hát reméltem, hogy az... :D ) Első szülésnél az ember olyan szinten bizonytalan mindenben.. Dávid is már a fájdalommal együtt felkelt velem, így amikor mondtam neki, hogy szerintem ez a magzatvíz volt, azonnal kipattant az ágyból. Lévén, hogy hajnali 3 óra volt, félve hívtam a fogadott szülésznőm, hiszen ott motoszkált a fejemben, hogy mi van akkor ha ez megint nem az még.. A szülésznőm, Kata hihetetlen kedves volt a telefonban, egyből megnyugtatott, feltett pár kérdést, majd mondta, hogy nem kell kapkodni, de azért szépen lassan induljunk el a kórházba.

Ezen a ponton azért már izgatottak voltunk, de mivel a fájásaim még mindig teljesen rendszertelenek voltak, úgy döntöttünk, hogy tényleg lassan indulunk el. Dávid megreggelizett, közben pedig megnéztük, ahogy Phelps és Katinka úsznak az Olimpián. 

5 óra magasságában értünk a kórházba, ahol Kata azonnal megvizsgált. Sose felejtem el a pillanatot, ahogy az ágyon hátradőlve a plafont bámulom, majd Kata vigyorgó arca megjelenik és azt mondja: "Hát az bizony tényleg magzatvíz. Innen ti már csak gyerekkel a kezetekben mentek haza!"

Ezután szépen nyugodtan elfoglaltuk az egyik szülőszobát, és vártuk, hogy rendszereződjenek a fájások. 9 óra környékén még mindig teljesen rendszertelenek voltak, így az orvosom és a szülésznőm egybehangzó tanácsára oxytocint és epidurált is kaptam. Sokan ellenzik, hogy a szülés természetes folyamatába bármilyen módon beleavatkozzunk, én őszintén szólva ezzel a részével nem foglalkoztam. Úgy érkeztem a kórházba, hogy tökéletesen bíztam az orvosomban (Dr. Demeter Ágota) és a szülésznőmben (Éberling Kata), így előre eldöntöttem, hogy ők bármit tanácsolnak, azt megfogadom, hiszen 1000%-ig biztos voltam benne, hogy a legjobbat akarják nekem is és Laurának is. Így 9 órakor, amikor már 6 órája elfolyt a magzatvíz, azt mondták, hogy úgy tűnik fájásgyenge vagyok, amit be kellene "lökni" egy kicsit, hiszen Laura óráról-órára egyre jobban fertőzésveszélynek van kitéve. Egy pillanatig se haboztam elfogadni az általuk tanácsolt módot.

Pár perc múlva már érkezett is Kata egy adag oxytocinnal, amit szépen lassan csepegtetve elkezdtem kapni. Hát én őszintén azt gondoltam, hogy ennek azért van egy kis hatásideje, de nagyjából másfél perc múlva már jöttek is a fájások. 2 percenként. Azok azért már nem estek jól. Főleg a teljesen össze-vissza fájdogálások után. Hirtelen nagyon valóságos lett az egész.. De emlékszem, hogy közben is még azon gondolkoztam, hogy oké, ez már elvileg a nagyon fájdalmas rész, de a fájások között tényleg elmúlik az egész, úgyhogy ez teljesen megcsinálhatónak tűnik.. 

Nagyjából 45 percen keresztül voltak 2 perces fájásaim, amikor is megkaptam az epidurált. Rengeteg embertől hallottam, hogy mennyire tartanak az epiduráltól, meg, hogy hogyan lehet úgy szülni, ha nem is érzel semmit.. Maga az amíg beszúrták nem volt egy leányálom... Az volt az a pont, amikor még Dávidon is láttam, hogy lesápad. 2 perces fájások közepette, hatalmas hassal megpróbálni előredőlve, nyugodtan ülni, miközben tudod, hogy épp a gerincednél fognak szúrkálni egy hatalmas tűvel.... Viszont, ami a következő másfél órában történt, az maga volt a csoda. Az ágyon hátradőlve beszélgetve vártunk. Éreztem mindenemet, mozgattam a lábaimat, egyedül, ami megszűnt, az a hasamban lévő fájdalom volt. 

Másfél óra múlva pedig megkezdődött a szülés aktív része. Nem fogok hazudni, tényleg eszméletlenül fájt. Arra számítottam, hogy itt is lesznek perceim vagy legalább pillanataim, amikor erőt gyűjthetek, de nekem az egész egy egybefüggű fájdalom volt. Rengeteget segített viszont, hogy Dávid végig mellettem volt és el se engedte a kezem, ez erőt adott és úgy éreztem ketten együtt küzdünk. Nagyjából 30 perc volt maga a szülés, ami közben nyílván végeláthatatlannak érződött, és rengetegszer gondoltam arra, hogy nem lehetne, hogy esetleg mégis inkább valaki más csinálja ezt helyettem?? De ahogy megszületett Laura, egyszerre minden fájdalomnak vége lett. Azonnal csak az érdekelt, hogy láthassam, hogy megfoghassam, hogy halljam, hogy minden a legagyobb rendben van vele.

Emlékszem, hogy az első gondolat, ami eszembe jutott, ahogy megláttam, az volt, hogy "Úristen tényleg egy baba volt a pocakomban!" Ez elég hülyén hangzik, de valahogy tényleg olyan hihetetlen volt (vagyis hát még mindig az), hogy az én testem képes volt egy ilyen kis tökéletes csodát megalkotni. 

Hihetetlenül hálás vagyok az orvosomnak és a szülésznőmnek is, hiszen tipikusan olyan szülésem lehetett volna, ami végül császárral végződik (én attól rendesen rettegtem). Szerencsémre az egész egy gyönyörű emlékként maradt meg, aminek bár voltak iszonyatosan nehéz pillanatai, minden egyes fájdalmat megért. Köszönöm nekik az odafigyelést és szívből ajánlom őket!

Laura Neked pedig köszönöm, hogy minket választottál!

 

A kép a szerző kizárólagos tulajdona. Felhasználásához írásos engedély szükséges.

 

A bejegyzés trackback címe:

http://11ground.blog.hu/api/trackback/id/tr1912592417

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.