Mindenki nyugodjon meg, nem fogok itt biológiai kiselőadást tartani, mivel gondolom a gólyás mesén már rég túltettétek magatokat. De a kismamás cikkeim felvezetőjeként elmesélem nektek, hogy az én agyamban hogyan is formálódott meg a gyerekvállalás gondolata. Vágjunk is bele!
Kiskoromban biztos voltam benne, hogy én örökbe fogok fogadni egy gyereket és 9 hónapig a pólóm alatt párnával fogok úgy tenni a család előtt, mintha terhes lennék. Ennyire féltem a szüléstől. Valószínűleg azért, mert szegény Anyukám velem borzasztóan megszenvedte, és ha lehet hinni a különböző pszichológiai elméleteknek, minden bizonnyal ez bennem is mély nyomott hagyott.
Mindenesetre abban már kisiskolásként biztos voltam, hogy nem akarnám magát az anyaságot kihagyni az életemből, főleg annak az érzésnek a tudatában, hogy Anyukám számomra mit jelent. Én is szerettem volna valakit, aki ennyire magától értetődően szeret. Abban is biztos voltam, hogy pontosan a szüleimmel való kapcsolat miatt, én is fiatalon szeretnék gyereket.
De mi is az, hogy fiatalon? Manapság 25 évesen még bőven a fiatalon szülők közé tartozom, de közben az én fejemben Anyukám életkora él, aki 21 éves volt, amikor én születtem. Azt pedig akárhogy nézem, pikk-pakk elhagytam anélkül, hogy egyáltalán felmerült volna bennem, hogy én gyereket szeretnék. Arról a tényről pedig még nem is beszéltem, hogy 8 év kapcsolat után sem éreztem soha úgy, hogy bármikor is azt mondanám, hogy akkor elég volt a Dáviddal kettesben töltött időből. De valahogy tavaly tavasszal mégis bekattant mindkettőnknek, hogy vágyunk arra, hogy gyerekünk legyen.
A "valahogy" erős túlzás egyébként, mivel utólag azért összeáll a kép. Dávidnál valószínűleg a lánykérés elhatározásával függhetett össze, nálam pedig talán azzal, hogy közeledtem a 25 felé, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, szépen lassan elkezdték ellepni a babák először a Facebookomat, majd a barátnőim pocakjait. El is kezdtünk Dáviddal babás tervekről beszélgetni, azonban végül feleszméltem, hogy hiába vagyunk több, mint 8 éve együtt, régimódi vagyok és fontos számomra a lánykérés-házasság-baba sorrend. Bevallom ez utólag hülyeségnek tűnik, hiszen nincs annál nagyobb és fontosabb döntés, mint az, ha megbeszélitek, szeretnétek szülőkké válni. Mindenesetre nem kellett sokáig várnom, mert pár nap múlvára már egyébként is be volt időzítve a lánykérés, a kerek 100. hónapfordulónkra.
Dávid mindig mindenkinek azt válaszolta, ha a lánykéréssel bombázták, hogy majd akkor fogja megkérni a kezem, ha utána egyből el is vesz feleségül és babát is szeretne. Hát híven a korábban adott válaszaihoz, decemberben megtartottuk az esküvőt, az esküvő előtt 3 hónappal pedig megbeszéltük, hogy a természetre bízzuk a dolgokat, és bármikor jön a baba, mi örülünk neki.
Természetesen ilyenkor az ember a sok éves „ahogy nem védekeztek azonnal terhes leszel“ monológ után csalódottan konstatálja, ha még csak tesztért rohanni sincs értelme, mivel ütemszerűen érkezik a menstruációja. A második hónapban már egy kis bizonytalankodás is felüti a fejét, hogy valamivel talán gond van, de aztán elhatározzuk, hogy nem megy ez ilyen könnyen.. Rengeteg helyen azt mondják, hogy általában fél év kell, mire sikerül.
Nálunk a harmadik hónapban történt meg a csoda, amit első körben egy szinte csak odaképzelt csíkkal állapítottunk meg. Majd rengeteg „a halvány csík is csík“ google-özés után, két esküvői megbeszélés között, megrohantuk a DM-et egy adag tesztért - leginkább azokért, amik a korai terhesség kimutatásával kecsegtettek. Ezek után már csak a másnap reggelt kellett kivárni, mivel pár napos késés esetén csak a reggeli első vizeletből mutatja ki még a legszuperebb teszt is a terhességet.
Nagyjából reggel 5 órakor kipattant a szemem és rohantam is megcsinálni az egyiket, ami szinte azonnal pozitív lett, köszönhetően az extra érzékenységű csíknak. Itt következett a sokk, meghatott könnycseppek, majd az összeborulás, mivel addigra már Dávid is megjelent a nappaliban a NA? kérdéssel az arcán. Sose fogom elfelejteni azt az érzést!
Már az esküvő szervezésének kezdetén volt egy érzés bennem, hogy hihetetlenül szeretném, ha a nagy napon már ő is ott lenne velünk. Úgy, hogy a család nem tud még róla, csak a mi kettőnk édes kis titka legyen. És pontosan így történt.
Az esküvőn volt pár beépített emberünk, mint például a pultosok, a ceremóniamester és a catering vezetőnk, akik tudtak a babáról, így ha bárki a menyasszonynak kért italt, az egy jó nagy adag (vodka mentes) vodkaszódát kapott lime-mal. Egyébként se terveztem inni, mivel egyrészt nincs szükségem alkoholra ahhoz, hogy jól érezzem magam, másrészt pedig annál kiábrándítóbbat nehezen tudok elképzelni, mint egy részeg menyasszonyt, így csöppet sem esett nehezemre ténylegesen egy pohár vörösborral ünnepelni.
A nászút utolsó napjaiban kezdtem el érezni az első trimeszter áldásos hatásait, pontosan egy nappal azután, hogy nagy büszkén és erősen magyaráztam Dávidnak, hogy szerintem ezek a rosszullétek fejben dőlnek el, én meg tök jól érzem magam, nem lesz semmi gond. Aha... Fejben dőlnek el.. Másnaptól nagyjából semmit nem tudtam enni. De a semmit úgy képzeljétek el, hogy ténylegesen semmit. Dávid szigorú felügyelete mellett tuszkoltam le a gyomromba egy-két sajtos pirítóst almával, csak azért, hogy a hátralevő napokban ne haljak éhen. Természetesen mindent kívántam, aminek itthoni íze lett volna, de hát a magyar és a karibi konyha nem éppen egyezik. Azért remek kis játékot faragtunk ebből, ugyanis egy füzetbe 3 oldalt teleírtunk azokkal az ételekkel, amiket épp kívántam.
A nászútról hazafelé Dávid szülei jöttek értünk Bécsbe a reptérre és közösen tartottunk Anyukámhoz Szilveszterezni Mayrhofenbe. Előre szóltunk mindenkinek, hogy Szilveszter miatt menjünk majd el valahova vacsorázni, így Anya foglalt is asztalt. Mire megérkeztünk gyors fürdés után már indultunk is vacsorázni, ahol Dávid lebeszélte a pincérrel, hogy majd hozzon ki az asztalhoz poharakat és pezsgőt. Amikor megérkezett a pezsgő felállt és egy rövid kis beszédnek fogott neki, mondván, hogy az esküvőn ez tőle elmaradt, majd zárásként gratulált az asztalnál ülő nagyszülőknek! Mindkettőnknek a torkunkban dobogott a szívünk, hivatalos lett: babánk lesz! Persze döbbent csend, örömkönnyek és kiabálás, majd "tudtam-tudtam-tudtam!"-ok következtek.
Hazaérkezésünk után pedig mentünk is az első orvosi vizsgálatra, ahova már szinte remegve mentem be, annyira vártam. Mivel a 6. héttől tudja az orvos megmondani, hogy a magzatnak van-e szívhangja, így az első vizsgálatot érdemes ez utánra, de leghamarabb erre a hétre időzíteni. Én a 7. hétben mentem, ekkor igazából szinte még csak a petezsákot láthatjuk az ultrahangon, egy kis villogó valamivel benne. Ez a villogó valami pedig nem más, mint a szíve. 
Az első vizsgálaton nagyjából ennyit tudtam meg. 5 perccel azután, hogy behívtak minket, már fizettünk is, pedig mint utólag kiderült, azért lett volna 1-2 fontosabb dolog még, amit az akkori dokimnak nem ártott volna megtennie. De erre majd a következő cikkemben térek ki, ahol össze is gyűjtöm nektek a főbb tudnivalókat a terhesség korai szakaszairól!
Addig is, ha bármi kérdésetek lenne, emailben elértek: viktoria@11ground.com!